Nyuszika és Gusztáv

Ashazyval pár héttel ezelőtt agymenésünk támadt, és az idétlen ötleteket én írás formába öntöttem. Mivel szigorúan nem gondoltuk komolyan, nem társadalomtanulmány és nincs mondanivalója, ide teszem ki, nem valamelyik írásos oldalra. Hátha itt komolyabban veszitek a "ne vegyétek komolyan!" figyelmeztetést! :D

Nyuszika és Gusztáv

Nyuszika boldogan sétált a pláza mellett a legújabb bolyhos, Playboy márkájú, tűsarkú papucsában. Szőke haja csak úgy repkedett körülötte a kora reggeli szélben – na jó, csak Nyuszika időszámítása szerint volt még reggel, hiszen tizenegy óra is elmúlt már.

A lány tökéletesnek találta ezt a napot. Teljesen új fazonú műkörmöt építettek neki (az uncsi lepkés helyett virágocskásat), és a frizurája is csinibb lett a rózsaszín póthaj-tincsektől. És most… megpillantotta a táskát. Nem, nem a táskát. Hanem A táskát. Az is rózsaszín volt. Bolyhos. Playboy márkájú. Nyuszika nagy elánnal indult a bejárat irányába, de ekkor az egyik sarka vagy tíz centit süllyedt a tizenkettőből, és ha egy erős, érdes férfikéz nem kapja el, hasra vágódott volna.

– Nem látsz a szemedtő’, Nyuszikám? – mordult rá nem túl udvariasan egy borízű hang, a tenyér tulajdonosa.

Nyuszika egy szót sem tudott kinyögni, csak elkerekedett szemmel bámulta a megmentőjét. A férfi arca ráncos volt, a naptól cserzett, leheletén cigaretta és a pancsolt borok szaga érződött. Hanyagul vágott, rövid hajába ősz szálak vegyültek, orra pedig olyan görbe volt, hogy első ránézésre aktív bokszolónak nézhette volna az ember. És mégis, ez a durva alak volt olyan érzékeny, hogy így ránézésre kitalálta a nevét…

– B… bocsánat… – hebegte a lány, majd kilépett a csatornarácsok közé szorult fél pár papucsából.

– Nem nekem gond – nézett végig rajta a férfi szemtelen pillantással. Nyuszikát valójában nem így hívták, de olyan régen használta már ezt a nevet, hogy az eredetit már el is felejtette. Talán Réka? Vagy Renáta? Már nem tudta felidézni. Mindenesetre egyre jobban frusztrálta a többi csatornamunkás nevetgélése és halk füttyögése, de próbált csak a megmentőjére figyelni.

– Okszi… Őhh… köszi a segítséget. Megkérdezhetem a neved? – a kérdésre újabb harsány röhögés érkezett a többiektől.

– Gusztáv – vetette oda a férfi foghegyről. – A tiéd?

– Nyuszika – nyafogta a lány, mire a hahotázás még erősebb lett.

– Illik rád – húzódott csúnya, sárgás fogú vigyorba Gusztáv szája. – További szép napot! A pléhboj-nyuszis papucsod meg ne hagyd itt!

Nyuszika pipacspiros arccal vette ki a rácsból a beszorult lábbelit, ezt a műveletet a munkások némi kárörömmel nézték. De miért is segítettek volna neki, amikor a lány akárhonnan hajolt a topánkáért, hol a feneke, hol a melle került premierplánba? Némi küzdelem után Nyuszika végre győzedelmeskedett, de már csak a bolt ajtajából nézett vissza. Ekkor látta csak, hogy Gusztáv még mindig őt bámulja.

Nyuszika később sem tudta elfelejteni a nap történéseit. Hiába találkozott az aktuális pasijával, Luisszal (akit Lajos keresztnévvel anyakönyveztek, de ezt túl egyszerűnek találta, így inkább Luisnak hívatta magát), és beszéltek meg egy újabb plázázást, annyira üresnek érezte magát.

Luis keze sima volt és jól manikűrözött, de törékeny, gyenge, mint egy nőnek. Gusztáv keze viszont egy férfié volt. Egy igazi férfié. Vajon milyen lehet az ő élete? Biztos keveset keres. És egészségtelen ételeket eszik. Nem jár manikűröshöz. Pedikűröshöz. Szamba-tanfolyamra. Egy egyszerű borbély nyírja a haját, és jó, ha kéthetente borotválkozik. De Nyuszika valahogy mégis izgalmasabbnak érezte ezt az életet, mint amit ő élt.

Próbált nem gondolni erre. Mindenáron ki akarta verni a fejéből Gusztávot. Ugyan már, nem illenek össze! De nem tehetett róla, egyre taszítóbbnak látta a fiúja festett szőke haját, a legdrágább krémektől tökéletes arcbőrét, simára gyantáztatott mellkasát.

Végül döntött. Miért kellene tovább élnie azt az életet, amiben nem érzi jól magát? Vett egy nagy levegőt, és kitálalt Luisnak. És milyen jól tette! Hiszen a férfi reakciója csak ennyi volt: oké, találok másik cafkát helyetted.

Szóval Nyuszika visszaköltözött az egyszobás, de attól még menő, elegáns lakóparkban épült lakásába, és elhatározta, hogy megteszi. Odamegy Gusztávhoz. De jaj! Hiába járta körbe a plázát, nem látta őt sehol, sőt még az üzletet sem találta, ami előtt építkeztek. Eltelt egy hét, két hét, Nyuszika tartalékai fogyóban voltak, de még mindig nem találta Gusztávot.

Végül, utolsó megoldásként felvette a bolyhos, Playboy márkájú, tűsarkú papucsát, hátha az elvezeti őt szíve választottjához. És igen! Egyre ismerősebb lett a környék. Az illatok, a házak, az emberek. Már messziről látta a kirakatot is a bolyhos táskával, de már akkor tudta, hogy valami nincs rendjén…

Bizonytalan léptekkel, mintha csak álmodna, úgy sétált végig a járdán, és mint azon a végzetes napon, ismét belebotlott a csatornarácsba. Nyuszika megbillent, majd térden találta magát a kemény földön. Most nem volt senki, aki megmentse az eséstől. Nem voltak ott a munkások, köztük Gusztáv sem. Az aszfalton tátongó lyukat is befoltozták már. Egyedül a sárga biztonságiszalag-foszlány emlékeztetett arra, hogy valaha ott építkezés folyt.

Nyuszika nehezen feltápászkodott a földről, és automatikusan leporolta a szoknyáját. Egyedül maradt… de csak egy pillanatig engedte át magát a kétségbeesésnek.

Semmi baj, van másik Luis is a világon, gondolta, majd elindult. Így nem látta, hogy a percekkel később feltámadt szél a csatornarácsba ragadt papucs bolyhaiba fújja a sárga szalagfoszlányt…

Vége